2014. febr. 28.
Az olajfestésről  
Ha szeretnél belekóstolni az olajfestés világába, akkor olvasd el ezt az írást, melyből mindent megtudhatsz, amire szükséged lesz az olajfestéssel kapcsolatban.

 

Tudta-e, hogy egészen a 19. századig a festőknek maguknak kellett előállítaniuk munka előtt a friss olajfestéket, mivel nem volt mód a légmentes tárolásra? A festéket úgy készítették, hogy a por alakú festékanyagot kis adagokban az olajjal együtt megtörték.

 

Az "olajfesték-technika" egyébként Leonardo idejében terjedt el Európában, Hollandiából kiindulva, és mára a legkedveltebb festészeti technikává nőtte ki magát. Sikerét talán annak köszönheti, hogy bármilyen stílusban is alkosson a művész, az olajfestésben szinte biztosan megtalálja a neki legmegfelelőbb eszközt. Mindehhez számítsuk azt is hozzá, hogy színei erőteljesek, kontrasztosak, ezért ha a művész például egy világos tájképet alkot, a szemlélő joggal érezheti úgy, mintha a festmény önmagából árasztaná a napfényt.

A képek alapozásához (főleg vászon festményeknél) leginkább olajfestéket használnak; lenolaj és fehér festékpor keverékét viszik fel egyenletesen a többnyire ékrámára feszített, üres vászonra. Az alapozás természetesen fa vagy deszka alap esetében is hasonlóan történik. Végül, ha az alapozás megszáradt, kezdetét veheti a valódi alkotómunka.

 

 

Ha már megvan a mű témája, akkor a vázlatok alapján könnyed mozdulatokkal fel lehet rajzolni a kép körvonalait a vászonra. Lassan száradó anyag lévén az olajfestészet lehetőséget ad arra, hogy a művész nedvesben dolgozzon, a képet folytonosan, lassan fejlessze, a színeket a vásznon is keverje, a hibákat utólag javítsa. Nagy fedőképessége pedig akár a kép egyes részeinek teljes újrafestését is lehetővé teszi.

Festeni lehett prímán, ami azt jelenti, hogy a rajzot, tónust és színt egyszerre viszik fel a felületre, nagyjából úgy, ahogy az majd a kész képen látszani fog. Ez főleg kisebb méretnél járható út. A másik, gyakoribb módszer az, hogy a képet aláfestik, tehát a részletekre nem ügyelve a megfelelő színfoltokat viszik csak fel először az alapra, majd több rétegben erre ráfestve fejlezstik ki a képet.

Az elkészült olajképet tökéletes száradása után gyakran belakkozzák, firniszelik. Ehhez a képet vízszintes helyzetbe állítják, a lakkot több rétegben hordják fel. A lakk leggyakrabban terpentinszeszben feloldott masztix vagy damárlakk.

A damárlakk egy tartós, ámde rendkívül drága mediterrán növényi gyanta. Sajnos ez is jellemzően 30-50 év múlva magától lepereghet, de szerencsére ilyenkor a festmény újrakezelhető.

Hogy tartósabb legyen a festék, sokszor sűrített lenolajat is kevernek hozzá. Az ipari olaj, más néven csónaklakk a legolcsóbb alternatíva. Előnye, hogy valósággal beépül a festékbe, és erőteljes védelmet ad neki. Hátránya viszont szintén ebben rejlik: idővel akár magára a légköri nedvesség hatására képes leperegni, ilyenkor pedig magával rántja az olajfestéket is. Egy tartós és jó megoldás lehet az ún. festőszer, amely lenolajból és egyéb adalékanyagokból készíthető.

 

Mi a lazúrozás?

Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére egymás után többször is olajban erősen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány fátyla alól tűz át az alapszín. Valamely lazúrszín az alatta levő színnel együtt áttetszősége folytán egy harmadik; új színt ad, melyet hatásában, ugyanazon két színnek palettán való összekeverésével nem tudunk előállítani. A reneszánsz nagy mesterei Leonardo, Giorgione, Tiziano pompás hatásokat értek el a lazúrozással. Leonardo Mona Lisa c. képét például elobb fehérrel és barna-feketével festette meg, azután áttetszőre hígított olajfestékkel vitte rá a színeket legalább négyszer-ötször, de talán többször is, s így tette művét sejtelmes ragyogásúvá.