2017. ápr. 20.
„Merj élni, meghalni bárki tud!” Frida Kahlo festőnő élete  
„Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.”

 „A szerelem olyan, mint egy illat, egy áramlat, egy zivatar. Te vagy az én egem, a rám hulló esőcseppek, én pedig a föld, amely befogad.”

 Frida 1907. július 6-án született Mexikóban, bár később 1910-et jelölte meg születési idejének a mexikói forradalom tiszteletére. Ez jó trükk egyébként: egyszerre lehetsz hazafi, és három évvel fiatalabb. Meg is jegyzem magamnak. Frida egyébként nem teljesen mexikói származású, apai nagyszülei Magyarországról települtek Németországba, Frida édesapja pedig később onnan Mexikóba. A fényképész apa kétszer nősült, első felesége meghalt, majd egy spanyol-indián származású nővel házasodott össze, akitől négy lánya született, köztük Frida.

 A kislány gyerekkorát meglehetősen szűkös anyagi körülményeik folyamatosan korlátozták. A család a már említett 1910-es mexikói forradalomig jól élt apjuk jövedelmező állami megbízásaiból. A forradalom után azonban a megrendelések csökkentek, így a család elszegényedett. A lányoknak már egészen fiatal korukban dolgozniuk kellett, hogy eltartsák magukat, és ha a szegénység nem lett volna elég, a kis Frida 6 évesen súlyosan lebetegedett, gyermekbénulást kapott, és a fél lába eltorzult. Ennek köszönhető, hogy élete végéig csak hosszú, délnyugat-mexikói népviseletben, vagy egy időben férfias nadrágokban mutatkozott, de azokat is mindig tökéletes ízléssel választotta ki: ékszerei, kiegészítői, ruhái mindig a legszebbek voltak. Nagyon adott magára a szép arcú festőnő, akinek dús szemöldöke mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Képeiből az köszön vissza, hogy tisztában volt erős adottságával, és ezt ki is hangsúlyozta. Bármikor, bárhol felismerhető egy Kahlo portré a nagy, összeérő szemöldökről.

 
 Frida fiatalon jól tanult, olyannyira, hogy a szűkös anyagi keretek ellenére is úgy döntött a család, áldoz a lány taníttatására, aki orvos szeretett volna lenni. Elit középiskolába járt, ahol kimagasló eredményeket ért el, és közel került a politikához is, baloldali érzelmekkel szimpatizált. 18 éves korában aztán sorsfordító, egész életét meghatározó szerencsétlenség érte.

 1925. szeptember 17. –én, mint mindig, Frida hazafelé tartott az iskolából, Alejandróval buszra szálltak. A jármú egy villamossal ütközött. Senki sem szenvedett olyan súlyos sérüléseket, mint Frida. Egy fém kapaszkodó rúd fúródott a testébe hátulról, medencecsont – törést, gerincsérülést és többszörös lábtörést szenvedett. Az esés közben leszakadt róla a ruha, s egy mellette ülő férfi táskájából – talán aranyműves lehetett – aranypor szóródott a testére. Egy közeli bár biliárdasztalára fektették a Vöröskereszt érkezéséig. Nem volt sok esélye. Három hónapig ápolták kórházban, de hazatérte után sem kelhetett fel az ágyból. Vasfűzőt viselt, szörnyű fájdalmak gyötörték. Édesanyja, hogy enyhítse szenvedését, egy különleges festőállványt csináltatott, az ágy mennyezetére pedig felszereltetett egy tükröt, hogy Frida festeni tudjon. 1926 –ban született meg első komoly portréja, az Önarckép bársonyruhában. Önmagát festette már akkor is, elmondása szerint azért, mert magányos volt és mert saját magát ismerte a legjobban. Két év telt el, mire Frida újra járni tudott és folytathatta életét. 21 évesen belépett a kommunista pártba, baloldali értelmiségiekkel ismerkedett, művésztársaságokba járt. Újra találkozott Diego Riverával, aki hosszú külföldön töltött évek után újra Mexikóban élt és alkotott. A férfi kövér volt és bár a legnagyobb jóindulattal sem lehetett jóképűnek nevezni, a nők rajongtak érte. 21 évvel volt idősebb Fridánál, a lány mégis hozzáment.


 1929. augusztus 21-én házasodtak össze. Frida a kedvéért még főzni is megtanult, megnövesztette haját és nőies ruhákat hordott. A Tehuantepeci-szoros környékén élő indiánok népviseletét öltötte magára. Ez az öltözet nem volt szokatlan akkoriban, a baloldali fiatalság előszeretettel viselte, utalva a nemzeti gyökerek megőrzésének fontosságára. Mivel a tehuák matriarchális társadalomban éltek, a ruha a feminista eszmék jelképévé is vált ott és akkor. 1930 és 1933 között a pár az Egyesült Államokban élt, ahol Diego Rivera több falfestmény elkészítésére kapott megbízást.

Élénk társasági életet éltek, de Fridát honvágy gyötörte. Bár tudta, hogy a balesetben szerzett sérülések miatt nem vállalhat gyermeket, nem hallgatott az orvosokra. Vetélését és a kórházban töltött napokat a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című képén festette meg. Ekkor jutott tudomására, hogy férje viszonyt folytat egyik segédjével. Nem ez lehetett az első alkalom, s nem is az utolsó, Rivera rendszeresen megcsalta őt a későbbiekben is. Frida második, majd harmadik magzatát is elvetélte. Fájdalma és Diego iránt érzett kusza érzései festményein köszöntek vissza. Az elismerés még váratott magára, Diego azonban látta tehetségét: „a művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörületességgel jelenítette meg a csakis nő által megtapasztalható általános és konkrét élményeket.”

  1934 –ben visszatértek Mexikóba. A főváros San Angel nevű részébe költöztek. Mivel Diego viszonyt kezdett Frida húgával, Christinával is, az asszony összeomlott. Még mindig szerette. Fájdalmát a Csak néhány szúrás volt! című festményen örökítette meg. Egy 1935. július 23. –án kelt levélben így írt neki: „… az összes levél, az összes szoknyaepizód, a női „angol”-tanár, cigány modell, „jó szándékú” asszisztens, „messziről jött meghatalmazott követ”, csak megannyi flört, hogy a mélyben te meg én nagyon szeretjük egymást és így keresztülmehetünk számtalan kalandon, ajtódöngetésen, káromkodáson, sértésen, nemzetközi hivatkozáson – mégis mindig szeretni fogjuk egymást… Mindezek a dolgok rengetegszer elhangzottak a hét év alatt, amióta együtt élünk, és az összes dührohamom mind csak arra volt jó, hogy megértsem, jobban szeretlek, mint a tulajdon bőrömet, és ha talán te nem szeretsz is ugyanígy, azért valamennyire mégis szeretsz. Ugye így van?... Mindig azt remélem, hogy így fog folytatódni, és ezzel meg is elégszem.” Többé azonban nem kötötte a Diegonak fogadott hűség. Kapcsolatba bonyolódott a házukban vendégeskedő fotográfussal, a magyar Muray Miklóssal. Gyönyörű képek születtek Fridáról, de hiába szerette a férfi a temperamentumos, művelt asszonyt, nem tudott Diego helyébe lépni. Így írt Fridának: „Hárman voltunk, de valójában csak ti ketten számítottatok. A hangja hallatán hullajtott könnyeid árulkodtak erről. Mindörökre hálás leszek a boldogságért, mellyel mindennek ellenére nagylelkűen megajándékoztál.” Muray sokat tett azért, hogy Frida később megrendezésre kerülő New York –i kiállítása létrejöjjön. 1937 –ben több festő mellett Frida képeit is kiállították egy mexikói kiállításon, 1938 –ban pedig Julien Levy New Yorkban kiállítást rendezett Frida festményeiből. Frida számára szokatlan volt, hogy bárki is érdeklődhet képei iránt, hiszen ő inkább csak magának festett.

 Művészekkel ismerkedtek, jövedelmező kapcsolatokat építettek ki, Frida pedig kisbabát várt, annak ellenére, hogy orvosai szerint erre egészségi állapota miatt nem volt alkalmas. Őt ez nem tartotta vissza, nagyon szeretett volna gyermeket. Várandósága azonban tragédiával végződött, az utolsó hetekben elvetélt. Ezt a szomorú eseményt örökítette meg a Henry Ford kórház és a Repülő ágy című képein is. Férjével később sem hagytak fel a próbálkozással, de sosem született gyermekük. Talán ez vezetett a pár elhidegüléséhez, talán a korkülönbség, vagy a férfi heves vérmérséklete. A pár Amerikából hazatérve nyílt házasságban élt tovább. A férfi ugyanis nem túl gusztusos módon saját sórognőjével, Frida húgával kezdett szerelmi viszonyt, így Frida sem volt rest a továbbiakban. Hódításai között számos híres, befolyásos férfi és néha bizony nő is szerepelt. Mind közül talán a Mexikóba menekült nagy orosz-szovjettel, Lev Trockijjal való viszonya a legérdekesebb. Különös, Trockijt valahogy nehéz elképzelnem szerelmes lovagként, pedig ez volt a helyzet. A forradalmár is tudott flörtölni.


  Szexuális függetlensége intenzív érzelmeket szabadított fel Fridában, ami jó hatással volt festői munkájára. Míg korábban főként magának, férjének és családjának festett, hirtelen jött szabadsága felnyitotta a szemét, és meglátta, hogy a világ nem csupán a híres festő feleségét látja benne, hanem rá, Fridára, a nőre is kíváncsiak. A képeit borsos áron kezdték megvásárolni magángyűjteményekbe, rengeteg megrendelést kapott. Festményeiben őt láthatjuk viszont, azt festette, ami történt vele, ahogy érezte magát, az életét, az igazságot. Közel 150 képének fele önarckép, melyeken mindig az adott érzéseinek megfelelően festette le magát. Hol könnyek szöktek a szeméből, hol tövislánc lógott a nyakában, néha pedig egész boldognak tűnik. Ahogy épp az élete alakult. Több mexikói művésszel karöltve kiállítást szervezett, majd ennek sikerén felbuzdulva 1938-ban önálló kiállítása nyílt New Yorkban, 1939-ben pedig Párizsban. Európai bemutatkozása nem hozta meg a várt sikert, de legalább itt is megismerték a nevét, sőt, a Louvre még képet is vásárolt tőle - ilyen még soha nem történt latin-amerikai festőnővel! Karrierje tehát szépen beindult, magánélete viszont teljesen befuccsolt. Diego javaslatára a pár 1939-ben elvált, de a különélés nem tartott sokáig. Alig egy év múltán rájöttek, hogy egymás nélkül nem megy, így ismét összeházasodtak. Ekkor Frida már önálló keresettel rendelkező, sikeres és híres festőnő volt, nem szorult férje segítségére. Úgy vélem, Diego mindig is Frida mentora, tanítója volt, ő pedig megtestesítette a férfi számára a nőiességet, amiből folyton ihletet meríthetett. Hiába éltek néha külön, hiába szerettek percekig mást, az életük alapvetően szorosan összekapcsolódott - amolyan furcsa művész-szerelemben, persze.

Művészete

 Bár az első képei, portréi az európai festészet hagyományait követik, Kahlo későbbi művészetére, színvilágára, jelképrendszerére a mexikói művészet, a hagyományok és a prekolumbián kultúra  hatott igen erősen (Diego Riverának jelentős gyűjteménye volt prekolumbián művészeti tárgyakból). Sokan Kahlót szürrealistának  tekintik, de ez nem egyértelmű. Míg a szürrealisták az álmok homályos értelmű jelképeit használták festményeiken, s olykor teljesen elszakadtak a valóságtól, Kahlo szimbólumai általában könnyen megfejthetők, s utalnak a művész életének azon szakaszára, amelyben a mű született. Kahlo szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű.

Sok önarcképet festett, s ezt magányosságával magyarázta. Az arca maszkszerű, szinte semmiféle érzelem nem tükröződik rajta, az arcot körülvevő, jelképes értelmet hordozó tárgyak, állatok, a háttérben látszódó táj árulja el a kép igazi mondanivalóját, a művész pillanatnyi lelkiállapotát. Ő volt az első festő(nő), aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, a  szexualitst, és olyan élményeket, amelyeket csak a nők élhetnek át. A Henry Ford Kórház című kép az első, amely nyíltan szól a vetélésről, s ezt olyan formában, amely a fogadalmi képekről, a mexikói naiv művészek által készített vallásos tartalmú retablókról ismerős, de a szentek helyét más jelképek foglalták el. A fogadalmi táblákról vette át a szövegek feltüntetésének szokását is. Bár Kahlo egyházellenes volt (többek között helyeselte a templomok bezárását), sok szimbólumot használt a vallás jelképei közül. A törött gerinc című képén a fájdalom jelképei a testébe szúrt szögek, s feltűnik a fehér lepel is, amely Krisztus halotti leplére utal.

Az ősi azték mitológia is forrásául szolgált dualista szemléletével, hiszen ott állandó küzdelem folyik a napisten és az éjszaka istene között. Kahlo sok festményén felismerhető ez a kettős szemléletmód. A remény fája, Tarts ki! című képén a műtéttől legyengült Frida a nappalhoz, míg az erős Frida az éjszakához, a holdhoz, a nőiesség szimbólumához tartozik. A híres A két Frida című képen, amely válása után készült, a festő mint két különböző személyiségű asszony jelenik meg, amelyet egy ütőér köt össze.

Diego Riverával folytatott viharos házassága is sok képe élményanyagát adta. Az első közös képen, a Frida Kahlo és Diego Riverán, amely nem sokkal házasságuk után készült, Frida mint a neves festő szerény, gyenge felesége ábrázolta magát. Később a megcsalatások és megcsalások sorát is megörökítette. Férje Cristinával folytatott viszonya feletti fájdalma a Csak néhány szúrás és az Emlék című képekben fejeződik ki. Az idő múlásával érzelmei megváltoztak. A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld, Én, Diego és Señor Xólotl című képen, amelyet szintén a mexikói mitológia ihletett, egyszerre szól sok fájdalmat okozó meddúségéről és Rivera iránt táplált anyai érzelmeiről.

Utolsó éveiben is nagyon aktívan részt vett a közéletben, festményei egyre több politikai tartalmat hordoztak. A marxizmus gyógyír a betegségre című képe szinte vallásos marxizmusáról és Amerika-ellenességéről tanúskodik. Hite szerint a politikai meggyőződés megszabadíthatja őt és az emberiséget a fájdalomtól. Utolsó, befejezetlen képe egy Sztálin-portré volt.

 
  A második világháború idején Frida élete egyre aktívabbá vált: tanított, különböző művészklubok tagja lett, és persze festett. Gerince azonban ismét fájni kezdett, az orvosok pedig semmi biztatót nem tudtak mondani. Újból fűzőbe szorították a testét, amiben jóformán mozdulni is alig bírt, majd műtétek hosszú sorozata kezdődött. New Yorkban a legjobb specialisták kezelték, mégsem tudtak sokat segíteni állapotán. Frida tolószékbe került, és állandóan fájdalomcsillapítókat kellett szednie. Hangulata, idegállapota megromlott, ami rögtön meg is látszott művészetén, képein is. Az addig részletgazdag, pontosan kidolgozott képek hirtelen mázolmánnyá folytak szét, ahogy az élete is. 1953-ban betegsége olyan súlyossá vált, hogy a jobb lábát amputálni kellett, így nem hagyhatta el többé az ágyát. Képzelem, mekkora meglepetést okozott mégis, amikor így, ágyban fekve érkezett meg első, önálló mexikói kiállítására, talpig népviseletben, kifejezve ezzel nőiességét és származását. Azonban hiába volt erős a nyilvánosság előtt, az ágyban töltött hónapok alatt önmaga árnyékává vált, ezért gondolják sokan, hogy esetleg önkezével vetett véget életének. 1954 nyarán tüdőgyulladást kapott és nagyon súlyos állapotba került. Valamelyest sikerült felépülnie, annyira legalább, hogy egy Amerika-ellenes tüntetésen részt tudott venni július 2-án. Tíz nappal később azonban meghalt. Az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, de naplóbejegyzése alapján nem zárható ki, hogy öngyilkos lett.

„Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.”