2015. máj. 18.
Régi Korok Híres Festői 3. Rész: Henri De Toulouse-Lautrec  
Toulouse - Lautrec gyorsan és szenvedélyesen élte az életét. Nyomorék volta ellenére nem akart az emberektől irgalmat követelni magának. A művészetnek szentelte életét és elhatározta, hogy az életet vidáman éli meg. Egyik barátja ezt írta halála után: "Egyetlen elve az volt, hogy szórakozni akart."

 Henri de Toulouse-Lautrec 1864.november 24-én a Középhegység dél -keleti részén fekvő városkában, Albiban született. Régi arisztokrata családból származik. Anyja befolyásos , magasrangú állami hivatalnokcsalád tagja. A festő szülei unokatestvérek voltak, mivel a Lautrec és a Tapié család tagjai közötti házasság nem volt ritka. Ez a tény bizonyos fokig magyarázza az érzékeny és születésétől fogva betegeskedő Henri későbbi rokkantságát.

 Toulose - Lautrec az arisztokrata család gyermekének kijáró nevelésben részesül. Egészségügyi problámái miatt azonban gyakran meg kell szakítani tanulmányait. Otthon marad tehát és figyeli- mivel nem tud igazán részt venni benne- szüleinek színes és izgalmas életét, ami körülötte zajlik. Lóversenyek és kutyás séták határozzák meg a fiatal Lautrec életritmusát. Ezek a témái vázlatainak és akvarelljeinek is, melyek vitathatalanul tanúskodnak a fiatal művész tehetségéről.

 1878. május 30-án leesik a székről és eltöri bal lábának combcsontját. A következő nyáron megismétlődik az esemény- eltöri a jobb lábát, ugyancsak a combján. A fiú nyomorék lesz, mindkét lába elhal, nem nő tovább. Lautrec termete felnőtt férfiként mindössze 152 cm. A jövendő művész azonban nem keseredik el, sőt ellenkezőleg, okosan és és helyzetének megfelelő humorral viseli sorsát.

René Prineteau festő, egyben a családja rábeszélésére Toulouse - Lautrec. 1882. elején elkezdi a tanulmányait a híres akadémikus festő, Léon Bonnat irányítésa alatt. Bonnat intenzív rajzolásra kényszeríti a fiatal művészt, az a véleménye ugyanis, hogy rajzai " egyszerűen borzasztók". Elismeri azonban, Lautrec-hez fordulva, hogy "van önben valamiolyasmi, ami szín...."

 

 Barátságot köt Van Gogh-al, Emile Bernard-al, Louise Anquertin-nel és még egy sor más festővel is. De művészi rivarizálásra is sor kerül. Képeinek poulista hangsúlyai, valamint merész stílusa miatt végül lecsúszik abból a társadalmi rétegből, amelyből származott. A nyolcvanas évek közepétől kezdve Lautrec szinte kizárólag éjjel él. Állandó látogatója a kabaréknak.

 


 Az 1889. október 5 - én megnyílt Moulin Rouge kabaré a Montmartre egyik legdivatosabb szórakozóhelyévé válik. A korabeli reklám brosúrákban azt írják, hogy ott találkozik " az egész vidám Párizs". Lautrec véleménye szerint ez kítűnő alkalom arra, hogy megfesse a modern élet monumentális jeleneteit.

 

A Valentin le Désossé beállítja az új táncosnőket  az 1890-es Függetlenek Szalonján kiállított egyik legambíciózusabb mű. Huszonhat személyt ábrázol. Amint a cím is utal rá, a művész nem az előadást festi meg, hanem Valentin által irányított próbát. Itt mindenekelőtt a három ábrázolt csoport: a mozdulatlanul álló figurák, a járókelők és a táncolók közötti harmónia és összhang ejti bámulatba a nézőt. Lautrecnek sikerült megragadni és megőrizni a jelenet dinamikáját. A nézők előtt nem egy mozdulatlan, "holt" jelenet van, hanem tekintetével végigkísérhet néhány röpke akciót. Az első képsíkban ábrázolt figurák azt az érzést erősítik bennünk, hogy a képet nézve részesei vagyunk az előadásnak.

 

 A Hátán fekvő nő - Bágyadság az utolsó litográfia abból az albumból, amelynek címe Ők, és 1896-ban jelent meg. Ez olyan litográfiáknak a sorozata, amelyeknek a nyilvános házakban élő lányokat mutat be életük legintimebb pillanataiban. A megkapó spontenaitással készült Bágyadság a fekvő nő mélységes magányát mutatja be. A fehér szín megfelelő alkalmazásával Lautrec mintegy "összeolvasztja" a figurát az ágy lepedőjével. Toulouse - Lautrec hasonló kondíciót szuggerál a tárgynak, mint a figurának. A nő és az ágy mintha ugyanazok lennének...Ez a megoldás az ábrázolt jelenet tragikumát van hivatva hangsúlyozni.

" Szakítani kell a megszokással, a konformista rutinnal. Lautrec egy napon így kiáltott fel: "Már nem tudok rajzolni!" Ez azt jelentette, hogy megtalálta a saját vonalait, a saját rajzmódját és a saját nyelvét"